Ugye, Uram, most is sírsz? – Egy megindító homília a pannonhalmi bencés gimnázium igazgatójától
1Nagyböjt ötödik vasárnapján, március 29-én a Pannonhalmi Főapátság konventmiséjét online lehetett követni. A szentmisén Juhász-Laczik Albin OSB, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója személyes hangú szentbeszédet mondott, melyet az alábbiakban közreadunk.
Kedves Testvérek!
Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt hét átértékelt mindent. Semmi sem olyan, mint amilyen volt. Mintha maga az élet változott volna meg, szinte minden apró részletében. Egy érdekes, szinte honvágyszerű érzés jön elő bennünk lépten-nyomon: jé, ezt a könyvet még a régi világban vettem le a polcról. Igen, ezt az e-mailt még akkor kaptam, amikor minden rendben volt. És ebben a nosztalgiában, ebben a honvágyban elkezdenek hiányozni olyan dolgok, amikről nem is hittük volna, hogy mennyire jók, nem is gondoltuk volna, hogy egyszer majd mennyire hálásak lennénk értük. Például a tömeg, vagy az utazás, a kollégák;
bizony hiányoznak a munkatársak: milyen jó is volt munkába indulni egy álmos reggelen. És bizony előfordul, hogy még a főnökre is nosztalgiával gondolunk.
És ugyanígy például arra is rájövünk, hogy mennyi érzelem is van egy iskolában. Normál menetben észre sem vesszük. Például az első távoktatásban megtartott történelemórán. Abban azért volt valami drámai, valami elementáris öröm, amikor pár másodperc alatt felcsatlakoztak a diákok az ország minden végéből, és ott volt a képernyőn mindegyik. Volt benne valami remény és hála, hogy rajtunk nem uralkodhat olyan könnyen semmiféle vírus. Hogy most egy kicsit ugyan máshogy, de megyünk tovább az anyaggal.
Megy tovább az élet.
Igen, minden átértékelődik. Tartottam az órát, és valaki szót kért, ilyen konferenciabeszélgetés-szerű program ez, szót kért, hogy „Atya, lehet-e egy kérdésem?”. Azt hiszem, soha nem voltam ennyire hálás egy kérdésért. Semmi különleges nem volt a kérdésben, Károly Róbertre vonatkozott, meg a bányareformra, de mégis benne volt minden. Hogy ott van ez a fiatal srác, hogy érdekli a múlt, hogy szeretne tanulni a jövőért, hogy van értelme a digitális oktatásnak, hogy az iskola valamit tud adni, szolgálni, részt venni a teremtésben. Valójában azt nem értem, hogy eddig miért nem örültem legalább ennyire minden kérdésnek. Hogyan vehettem magától értetődőnek, hogy fiatalok között élhetek, akik tanulni akarnak, akik a jövőt építik?
Hogyan vehettem magától értetődőnek, hogy kollégák, hogy rendtársak között élhetek, akikkel nap mint nap együtt lehet dolgozni, részt venni a teremtésben? Hogyhogy nem voltam szüntelenül hálás?
Hálás minden apró részletért: egy kézfogásért, hogy vannak vendégek, hogy lehet utazni, hogy nem kell félni a másiktól? Hogyhogy nem voltam szüntelenül hálás?
Jézus ilyen. Szüntelenül hálás. Ő egész egyszerűen tud egyfolytában örülni az embernek. Sosem rázott le senkit, sosem mondta, hogy „figyelj csak, most erre nincs időm”, vagy hogy „lécci, ne húzz fel ezzel”. Pedig a mai evangéliumban igencsak sokan próbálják meg a türelmét. Rengeteg kérdéssel, elvárással, értetlenséggel, sőt szemrehányással van dolga. Úgy kezdődik, hogy üzennek neki: „A barátod, Lázár beteg, gyere azonnal!” Ő később indul, erre egyrészről azt kérik számon rajta, hogy miért késlekedett, mások viszont azon akadnak ki, hogy egyáltalán miért indult el, hiszen ellenséges területre megy. Aztán jön Mária és Márta, akik először számon kérik Jézuson, hogy miért nem csinált semmit, aztán amikor fel akarja bontatni a sírt, akkor meg az a baj, hogy most ezt miért csinálja. És erre már csak egy kis ráadás Tamás apostol, aki valami miatt azt javasolja, hogy ők is, mindannyian haljanak meg, együtt Lázárral, az lesz a legjobb. Hát ha ez a családban vagy az osztályban történik, és néha azért megtörténik ez a kavalkád, akkor az ilyenen nagyon kiakadunk.
És jönnek a mondataink: „na most hagyd abba”, „ne beszélj bele, mi közöd hozzá”, „össze-vissza beszélsz, ez az én dolgom”.
Jézus ilyet nem mond. Ő minden egyes kérdezőnek válaszol. Ezért volt ilyen hosszú ez a mai evangéliumi szakasz. És nemcsak úgy félvállról válaszol, hanem komolyan veszi az összes kérdést és az összes kérdezőt. Időt szán a válaszra, és micsoda mondatok születnek – csak egyet emelek most ki: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog.” Bárcsak minden jó veszekedésünkből ilyen mondatok születnének!
Nem hiszem, hogy Jézus pusztán türelmes típus volt, és azért nem szólt vissza sose. A türelem az elfogy, ha nem táplálja valami mélyebb. Mintha Jézus már a vírus után lenne, ahol minden kérdésnek örül az ember. Nem akadálynak éli meg, nem hátráltatásnak azt, hogy kérdezik őt. Hanem egyszerűen örül az embernek. Kíváncsi arra, hogy mi mozgatja, hogy mitől fél, mitől szomorú a kérdező. Vagy hogy Tamás apostol miért akar éppen hősiesen meghalni Lázárral. Azaz
Jézusnak nem lehetett rossz kérdést feltenni, mert ő mindenben, a legbénább kérdésnél is a kérdezőre figyelt.
Hát ezért merek most én is feltenni egy pár ilyen kérdést. Nem félve attól, hogy ezek rossz kérdések. Jézusnál olyan nincsen. Az első ilyen kérdésem: Uram, ha Lázár a barátod volt, akkor hogyan lehetett beteg? És hogyan halhatott bele a betegségébe? Sokan azt mondják, hogy a betegség, vagy ez a járvány a bűneink miatt van. És lehet, hogy ha én is elkapom ezt a vírust, én is ezt gondolom majd. Hogy én vagyok a hibás. És ami még szörnyűbb, biztos lesznek majd olyanok, akik azt gondolják, hogy én vagyok a hibás. Hogy nem vigyáztam eléggé. Hogy talán meg is érdemlem. De Uram, hadd kérdezzem meg.
Lehet, hogy nem is a bűnösök lesznek betegek? Hanem a Te legjobb barátaid, mint Lázár is? Lehet, hogy a betegek mind a Te barátaid?
Aztán itt van egy másik kérdés: Uram, nem lett volna egyszerűbb meggyógyítanod Lázárt, mint aztán feltámasztanod? Te minden csodádnál valahogy az egyszerűségre törekedtél. Hogy ne legyen feltűnő. Miért éppen ennél, miért éppen a barátod kapcsán választottad a nehezebbet, a meghökkentőbbet? Vagy ennyire bíztál Lázárban és a ti barátságotokban? Hogy ő bármelyiket elfogadja Tőled? Lehet, hogy Te a barátaidra jobban számítasz, rájuk nagyobb terhet mersz tenni?
De ami a legfontosabb kérdésem Tehozzád, Uram, az az, hogy miért sírtál? Miért jöttek könnyek a szemedbe? Hiszen tudtad, hogy Lázár fel fog támadni. Vajon a szenvedése miatt? Az fájt ennyire Neked? Amit utolsó perceiben érez az ember, hogy vége? Vagy esetleg a család miatt? Azokért sírtál, akiknek a szíve megcsonkul a fájdalomtól, és Te ezt most mind átérezted? De hát Te tudod, hisz az előbb mondtad, hogy aki meghal, az élni fog. És hogy nem kell félnünk. Nem értelek, Uram!
Vagy talán egész egyszerűen csak azért sírtál, mert aki szeret, az néha sír? Még ha tudja is, hogy minden rendben lesz. A fájdalom és a szenvedés láttán akkor is megkönnyezi azt, akit szeret. Mert ez így működik.
Ugye, Uram, most is sírsz? Ugye, Uram, minket is szeretsz?
A szentmise online ITT nézhető vissza.
Forrás és fotó: Pannonhalmi Főapátság
Magyar Kurír
