Mikor a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba jött tanulni, már akkor arról álmodozott, hogy elnyeri a meschedei ösztöndíjat. Nádasdi Máténak végül sikerült, és az érettségi után kiutazott németországi testvériskolánkba, hogy ott töltsön egy évet. Bár voltak nehéz időszakai, pillanatai a kint létnek, egyáltalán nem bánta meg döntését.
Máté hetedik osztálytól járt a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba, és saját bevallása szerint már ekkor eldöntötte, hogy az utolsó évben megpályázza a németországi ösztöndíjat. „Korábban az iskola cserediák-programjával voltam is Meschedében, és nagyon tetszett. Ráadásul szerettem volna az egyetem előtt egy évet kihagyni, és világot látni. Ha nem nyerem el az ösztöndíjat, akkor önkéntesként mentem volna külföldre” – mondja. Azt azonban nem gondolta volna, hogy meschedei egy éve teljesen máshogy alakul, mint amire számított, és ahogy arról a korábbi évek ösztöndíjasai meséltek.
A koronavírus járvány miatt ugyanis
sokkal kevesebb lehetősége volt neki, és a másik ösztöndíjas diákunknak,
Giczi Ádámnak – akinek történetét egy külön cikkben osztjuk meg – elj
árni
kortársaikkal. A korlátozások a szórakozó és szabadidős helyeket ott is
érintették. Az iskolában két hónapig online oktatás volt, akkor
egyáltalán nem is találkoztak osztálytársaikkal. „Azt gondoltam, hogy
majd a tanulás mellett utazgatunk, jó éttermekbe járunk, csapunk néhány
bulit. A pandémia azonban mindezt felülírta.” Bár a járvány az
előzetesen elképzelt élmények egy részét elvette, a másik oldalról
nagyon sokat adott neki. „Igaz, hogy a személyes kapcsolatok hiánya
miatt kevesebb fiatalt ismertünk meg, akikkel viszont jóban lettünk,
azokkal életreszóló barátságot kötöttem. Olyan barátaim lettek, akikhez
majd a saját gyerekemet is nyugodt szívvel kiküldhetem, hogy tanulja meg
a nyelvet, és ismerkedjen egy másik kultúrával” – magyarázza.
Ádámmal egy idős német házaspárnál laktak, akikkel nagyon szoros lett a kapcsolatuk, és élettapasztalatukból ők is sokat meríthettek. „A Meininghaus házaspár, mintha a pótnagyszüleink lettek volna. Érdeklődtek, bármikor felhívhattuk – és még most is – őket, és ez rettentő sokat jelent.” Fogadó iskolájukban Eberhard Borghoff volt értük a felelős, mondhatni a mentoruk volt. „Nagyon fontosnak tartotta, – ahogy Meininghasuék is – hogy befogadjon minket a családjába, amiért mi nagyon hálásak voltunk. Ádám pedig az elmúlt egy évben a legjobb barátom lett. Ketten voltunk ott egymásnak” – meséli. Bár a covid miatt más volt az év, mint amilyennek lennie kellett volna, de a nehézségek ellenére is nagyon élvezte – teszi hozzá.
Alkalmanként pedig a hőn áhított utazásokat is meg tudták valósítani. Eljutottak például Türingiába, ami nagyon tetszett neki. Meininghausék unokaöcséékkel is jóban lettek, velük több programon is voltak. „Ötven év körüliek, de nagyon fiatalosak. Elvittek minket például egy mászóparkba, ami tök jó volt” – lelkesedik. Eberharddal pedig közösen zenéltek, amit szintén élvezett. „Ő tangóharmonikázott, én gitároztam, és német népdalokat énekeltünk.” Mint mondja, a házaspár és mentoruk felosztották egymás között a nagyobb ünnepeket, hogy melyiket kinél töltsék, haza ugyanis egyszer sem tudtak jönni. „Nagyon sok szeretetet kaptunk tőlük, és nagyon sokat híztunk, mert mindig jól megetettek bennünket” – neveti el magát.
Akadtak azonban nehéz pillanatok is – vallja be. Eleinte nehezen tudott bekapcsolódni az órákba, mert nem beszélt még annyira németül, hogy Goethe- vagy épp Schiller-műveket elemezzen. Hétről hétre azonban egyre jobban ment neki a nyelv. „Azt gondolom rendkívül jól megtanultam németül, már a szépirodalom olvasása sem okoz problémát, igaz a Faustnak azért még nem állnék neki.” A honvággyal megküzdeni sem volt mindig egyszerű – mondja. A hazautazás előtt nem sokkal volt a 20. születésnapja, amit családja nélkül kellett ünnepelnie. „A keresztapám összeszedte a közös fotóinkat az elmúlt húsz évből, és készített belőlük egy rövid videót. Akkor már nagyon haza akartam jönni, és rendkívül meghatódtam. Ezért is volt nagyon jó, hogy Ádámmal számíthattunk egymásra, ki tudtuk beszélni magunkból az érzéseinket.”
Ahogy mondja, izgalmas volt megismerni a németek mindennapi életét. Látta, hogy milyen elkötelezettséggel fordulnak a munka felé, ha valamibe belefognak azt nagyon jól akarják csinálni. Minden szabályt betartanak, amely az egész államszervezetre kihat, ezért óriási a bürokrácia, ugyanakkor ez biztosítja, hogy minden átláthatóan működjön. Amit Magyarországgal szemben nagy különbségnek érzett, az az emberek érdeklődése a közélet iránt. A helyi heti- és napilapot szinte mindenki járatja, és az országosakat is megveszik. Napi program, hogy leülnek és elolvassák a munka után – meséli. „Nagyon tájékozottak, és egymás között építő jellegű társadalmi vitát folytatnak az egyes gazdasági, politikai kérdésekről. Most ősszel lesz például a választás. Az emberek ismerik a pártok programját, és véleményt is cserélnek ezekről. Úgy láttam, hogy ők akarnak foglalkozni a politikával, nem pedig a politika velük.”
A kinti emberek mellett saját magáról is sokat tanult, főleg az Eberharddal – aki teológus – folytatott beszélgetéseik révén. „Sokat beszélgettünk a Hegyi beszédről, Krisztus tanításairól. Soha nem volt kérdés számomra, hogy hívő katolikus vagyok, de itt sokkal jobban megértettem, mit is jelent keresztényként élni, és ezt próbálom követni.” Neki már csak ezért is megérte a meschedei egy év, és mindenkit arra bíztat, tapasztalja meg az egyetem előtt, hogy milyen külföldön élni. „Ha az ember nem is kap ilyen mély dolgot, mint én, de mindenképp hatalmas dolog, hogy egy idegen nyelven megtanul perfekt kommunikálni. Már csak ez is óriási pluszt jelent majd az életében”
