„Szent István-i hagyomány” – horvátországi kiránduláson a végzősök

 

Egy felejthetetlen horvátországi utazással zárták gimnáziumi éveiket a 12.A osztály végzősei, ahol a pót-apákból és tanítványaikból öregdiáktársak lettek. Bár előbb a járvány, majd egy apró malőr miatt az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy eljutnak-e a várva várt, utolsó osztálykirándulásra, végül összejött. A fiúk osztályfőnökükkel és osztálybencésükkel Orebićen jártak, ahol azt is megmutatták, hogyan szurkolnak a bencések.

Nem csak az utolsó osztálykirándulás, hanem végzőseink utolsó éve is rendhagyóra sikerült. A járvány miatt a szokásos menetrend felborult. Szóbeli érettségik csak kivételes esetekben voltak, így a tizenkettedikesek nagy részének májusban befejeződött a vizsgaidőszak. A korlátozások miatt a bizonyítványosztás, a tablóavatás, a bankett, a ballagás mind június közepére csúszott, ahogy a hagyományos toronylátogatás is. Az egyébként lezárt épületrészbe az utolsó évben visszük fel tanítványainkat. Az utolsó hetek eseményeit néhány napba sűrítettük. Ennek megkoronázásaként pedig a 12.A osztály június 20-án, a ballagás másnapján buszra szállt, hogy bepótolja a pandémia miatt szeptemberben elmaradt osztálykirándulását.

„Alig egy héttel az utazás előtt dőlt el, hogy tényleg elindulhatunk” – mondja Klimas Marcel. A kirándulás azonban egy apró malőr miatt az utolsó pillanatban majdnem meghiúsult – meséli nevetve az osztályfőnök. „Nyalkán jártunk, amikor eszembe jutott, hogy nem tettem be a védettségi igazolványom. Egy kollégánk hozta utánam. Őszintén szólva én egészen addig nem hittem el, hogy tényleg eljutunk Horvátországba, amíg át nem léptük a határt” – teszi hozzá.

A végzősök bevett helyére, Dalmáciába, Orebićre ment az osztály. „Ennek komoly történelme – ahogy Pannonhalmán mondjuk – már-már Szent István-i hagyománya van” – veszi át a szót Imre atya. 2004-ben Antal atya vezetésével járt itt az első végzős osztály. Azóta legalább 10 csapat követte őket – avat be a részletekbe az osztálybencés. Az elődökre pedig még ma is emlékeznek a helyiek. A szállásadó azt elevenítette fel, amikor az egyik csapat hálából szerenádot adott neki, az idegenvezető pedig a szökevény polipból készült salátát emlegette – meséli az atya. „Évekkel ezelőtt az egyik, biológia iránt különösen érdeklődő diákunk kifogott egy polipot. Az volt a terve, hogy élve hazahozza, ezért egy üvegben kitette az erkélyre.” A történet azonban váratlan komédiába fordult. A polip ugyanis szökni próbált. Tapadókorongjaival egészen az alsó szomszéd teraszáig jutott. „Ekkor már látszott, hogy az eredeti elképzelés nem fog működni, ezért a fiú koncepciót váltott. Megfőzte a polipot és salátaként tálalta” – fejezi be nevetve Imre atya az elbeszélést.

Felejthetetlen pillanatokból pedig idén sem volt hiány. Ilyen volt a látogatás a Plitvicei-tavaknál, vagy Orebićen egy ferences kolostor felkeresése. Néhányan pedig a 961 méter magas Szent Illés-hegyre is felsétáltak. Már hajnalban keltek, hogy még a hőség előtt gyönyörködhessenek a kilátásban. Hajókiránduláson is részt vettek, és természetesen a tengerben is megmártóztak. Marcelnek és Imre atyának azonban az egyik legemlékezetesebb élménye a német-magyar EB-meccs volt. A szállástól nem messze, egy bár teraszára ültek be. A fiúk olyan hangulatot csináltak, hogy még a szomszédos asztalnál ülő helyiek is elismerően szóltak lelkesedésükről. Sőt egy arra sétáló lengyel turistacsapat –valószínűleg felismerve a helyzetet – odakiáltotta: „Ria, Ria, Hungária” – mesélik. A szurkolásból pedig ők is kivették a részüket, Marcelnek még a hangja is elment.

Mint mondják más lett ez a kirándulás, mint a szokásos szeptemberi. A fiúk leérettségiztek, tanulmányi jogviszonyuk is megszűnt a gimnáziummal, így ők sem osztályfőnöki vagy épp osztálybencési szerepben voltak már. „Ízlelgettük, milyen az, amikor mellérendelt, felnőtt viszonyban töltjük az időt” – fejti ki Imre atya. Már nem a tanár a tanítványával, hanem két öregdiák beszélgetett – teszi hozzá Marcel. Mint mondja az elmúlt években próbálta legjobb tudása szerint támogatni a fiúkat, és megkönnyebbült, amikor rájuk nézve azt látta, hogy készen állnak arra, hogy elengedje a kezüket.  „Hat éven keresztül pót-apaként kísértük őket diákotthoni nevelőként, tanárként. Ha a helyzet úgy hozta tanítanunk kellett, vagy fegyelmeznünk, máskor meg segítenünk. Most pedig az elengedésbe kellett beleállnunk” – teszi hozzá Imre atya. Mert ahogy mondja, ebbe a hatéves történetbe ennyi fért bele. „Engedni kell, hogy most már egyedül menjenek a saját útjukon. Ugyanakkor lelki kísérőként örömteli látni azt, hogy egy-egy diákban, közösségben mi épült meg. Ez egyfaja békét ad belül mindannyiunknak, hogy volt értelme a munkánknak” – zárja szavait.