Pannonhalma, Szent Márton hegye nem túl magas, alig 282 méteres domb, vagy ahogy a gimnáziumban nevezzük: Qpac. Mégis, mivel a környékünk alapvetően sík, messzire ellátni. Az én szobám a monostor legfelső emeletén van. Magasabbra már csak a tetőtér emelkedik. Tiszta időben látom az ablakaimból a bécsi szélkerek pálcikáit, a Felvidék nyugati felét, a Móri-árok vonulatait. Szeretem a hegyeket és a kilátást, hiszen születésem óta hegyek és völgyek között élek. 37 év alatt kétszer esett meg velem, hogy több napot is az Alföldön töltöttem, a bencés nővéreknél. Elveszettnek éreztem magam a síkságon, hiányoztak a hegyek.
Ezért amikor Izajás arról énekel, hogy a völgyeket fel kell tölteni, a hegyeket pedig el kell süllyeszteni, bevallom nektek, ösztönös tiltakozás, polgári engedetlenség szólal meg bennem: ne vegyétek el tőlem a hegyeket! Isten a Sinai-hegyen adta Mózesnek a Törvényt, Dávid Sion-hegyén épített neki templomot, Szent Benedek Cassinum-hegyén mi pedig most Szent Márton-hegyén imádkozunk hozzá. Vajon miért gondolja a próféta, hogy el kell hordanunk a hegyeket, hogy Isten eljöjjön hozzánk?
Nem úgy van-e inkább, hogy Isten jól érzi magát a csúcsokon, és nekünk is ösvényeket mutat, amik olykor persze embert próbálók, combos emelkedők, időnként veszélyes meredélyek, amik mégis elvezetnek oda, ahol Isten egyre tágasabb rálátást enged nekünk mindarra, ami körülvesz bennünket? Az előbb a 24-ik zsoltárt énekeltünk, és arra kértük Istent, hogy legyen jó túravezetőnk: mutassa meg nekünk az ő útjait, tanítson meg ösvényeire. Igazsága szerint tanítson és vezessen, hiszen mi őbenne bízunk, aki irgalmas, és az alázatosakat megtanítja az ő útjaira.
Másrészt viszont vannak olyan hegyek és vannak olyan völgyek, amiket nem Isten alkotott. Olyan akadályok, amiket mi magunk ásunk és emelünk. Elbarikádozzuk magunkat egymástól és az Istentől, mert úgy érezzük, így biztonságban leszünk. Ha másoknak nincs rálátása az életemre, ha el tudok rejtőzni mások kritikus tekintete elől, ha nem kell veszélyes ösvényekre merészkednem, ha szakadékba zuhan és összetöri magát, aki közelíteni mer hozzám, azzal azt a látszatot kelthetem, mintha ura lennék az életemnek, mintha mindent és mindenkit kontroll alatt tartanék, és biztonságosan megvédeném magam az érzelmi hullámvölgyektől, a konfliktusoktól, a váratlan helyzetektől, a szégyentől, az újabb sebektől.
De van-e értelme a sivatagban, a pusztaságban bunkert építeni, falakat emelni, árkokat ásni? Milyen biztonságot ad az a barikád, ami mögé nem jut el a segítség, hogyha baj van? Milyen izgalmakat tartogat az élet, ha el sem indulunk? Büszkén fogunk-e visszatekinteni az életünkre, ha hidak helyett falakat emeltünk?
Mégis igazat adok Izajás prófétának: advent arra hív, hogy bontsuk le azokat a hegyeket, amik közöttünk tornyosulnak, amiket mi magunk építettünk. Egyengessük az ösvényeket, építsünk hidakat, és ne mondjunk le a találkozásról!
Valahogy úgy, ahogy évszázadokkal ezelőtt egy kínai család tette. A történet szerint egy öreg paraszt mindig ugyanazon az úton járt meglátogatni a gyermekeit, akik a hegy túlsó oldalán éltek. Minden alkalommal, amikor átkelt a hegyen, egy marék földet vitt a zsebkendőjében. Amikor egyszer megkérdezték tőle, hová viszi azt a földet, így felelt:
- A családunk egyik fele a hegy túlsó oldalán él, a másik fele meg ideát. Nehéz átmászni a meredélyen, amikor meglátogatjuk egymást. Ezért elhordjuk innen ezt a hegyet. Minden úton mindegyikünk elvisz a hegyből egy marékkal. Az itteniek is, meg az ottaniak is – és majd az unokáink unokái is. A hegy egyre kisebb lesz, mi pedig az idővel egyre többen leszünk, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz.
Gérecz Imre OSB
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése