Filmajánló

 

A Föld sója

Meztelen tekintet

2015. március 12.

Nagy varázslat kell ahhoz, hogy kétórányi diavetítésből nemhogy film legyen, de felállva éljenző közönség fogadja Cannes-ban. Pedig ez történt Wim Wenders Sebastião Salgado brazil származású fotóművészről készített portréfilmjével. Mától vetítik a hazai mozik.

Salgado világszerte ismert fotóesszéi, a kétkezi munkásokról készített Workers (1986), az éhség és a népirtás elől menekülő afrikai tömegeket dokumentáló Migrations (2000), a sivatagban menekülő afrikaiakat megörökítő Sahel(2004), majd a 2004–2011 között készült Genezis most képről képre beúsznak a vászonra, mintha egy hatalmas, falnyi méretű könyvben lapozgatnánk. Lassan hömpölyögnek, hogy véletlenül se maradjon ki egy mozzanat, hogy a néző tekintete ne ugorhasson át a kínos részleteken. Brutálisan őszinte, erős kontrasztokkal élő fekete-fehér felvételek sorolódnak, eleinte csak kiemelve a legkeményebbek, később lassan a pályakép időrendjéhez igazodva, témánként. Wenders (interjúnk vele itt) tudja, hogy a figyelem rendkívül félénk, vibráló membrán, ezért jó hosszan a szemünkbe égeti Salgado képeit. Nem szabadulhatunk a brazíliai aranybányászok egymásba kapaszkodó, félmeztelen fürtjének látványától, a csontig soványodott fekete gyerekek tekintetétől, az égő kuvaiti olajkutak füstboltozatától, az agyunkban elviselhetetlen fájdalommá nő a hullahegybe mélyedő markológép darujának nyaka. Közben, a kimerevített fekete-fehér fotók alatt el-elkapjuk két halk szavú ember beszélgetésének foszlányait. A filmrendező és a fotós egymás mellett ül, képzeletben újra és újra előhívják a felvételeket. Wenders rámutat egy képre, Salgado mesél.

A Föld sója merész műfaji kísérlet: elejétől a végéig film és fotó, mozgó- és állókép határán marad, miközben lassított tempójával és a fotók olykor már fémesen csillogó, éles kontrasztjával szinte a pszichedelikus víziókhoz közelít. Az operatőri munka a Salgadóról készített snitteket is ugyanilyen kemény tónusokba fogja, s ezzel még szorosabb viszonyt teremt az állóképekkel. Maga az optikai élmény és a fotókat létrehozó látomás így egymást áthatva, együtt jön le a vetítővászonról.Eleinte még a készítők sem gondoltak ilyen megoldásra. Wenders a Genezis sorozatról készített volna interjút Salgadóval, a fotós pedig már néhány évvel korábban a fiával, Juliano Ribeiro Salgado filmrendezővel kezdte filmre venni, hogyan dolgozik. Juliano elkísérte Kamcsatkára, az Északi-sarkkörre, az amazóniai őserdőkbe, ahol Salgado a még érintetlen természet nyomait fotografálta. Együtt gurultak a szibériai kavicsokon egy jegesmedve elől, együtt barátkoztak a kőkori életmódot folytató korowai törzs pápua harcosaival. Apa és fiú kései egymásra találásából születtek azok a felvételek, amelyekből Juliano összeállította a film egyik felét, hozzátéve a pálya korábbi dokumentumait, családi fotókat, a Brazíliából Párizsba emigráló fiatal közgazdász 1970-es évektől készült első fotóit. Ezen a ponton csatlakozott kettejükhöz Wenders. Míg Juliano azt kutatta, hogyan formálja a fotós a képet, addig Wenders a fordítottját hívta elő: a kép visszahatását az emberre – a szakma logikáját követve egy sötétkamrában. Salgadóval együtt egy stúdióban fekete függöny mögé ült, súgógépre tette a fotókat és a kamerából levetítette neki őket egyenként, lassan, éppen úgy, ahogyan a film nézőinek, és rászegezte a kamerát. Salgadóból pedig előjöttek a képekhez kapcsolódó élmények, a pillanatok visszaágyazódtak az ott átélt történetekbe, arcán végigperegtek az egykor látottak. Az ausztrál fiúk, akik nap mint nap akkurátusan lemosták a teherautót, mielőtt a meggyújtott olajkutak telibe öntözték azokat a kiömlő olajjal. A közép-afrikai apa, aki éhen halt kisfiát egy tetemkupacra dobva továbbment. A boszniai sztrádán veszteglő autósok, akik közé rakétát lőttek.

A film egy pontján már elég csupán Salgado tekintete, és már nincs szükség a képek hömpölygésére, mert látjuk a belső képet: szemében ott van az emberi civilizáció pokla, a létezés peremének tapasztalata. A film utolérhetetlen csodáját ez a módszer hozza, a kölcsönhatás mindkét oldalának felmutatása. Itt kapjuk el a lényeget, itt lesz eleven élmény a néző számára mindaz, amit a fotós átélt. És itt derül ki, hogy Wenders már régen túllépett a film műfaji korlátain, már bőven a megértés, a kulturális emlékezet terepén jár, sőt gond nélkül viszi magával a film nézőjét is.

De még innen is van tovább. A ruandai vérfürdőt megtapasztaló Salgado tíz évre visszavonult, egy brazíliai farm újratelepítésével gyógyította magát, kétmillió fa ültetésével létrehozta az Instituto Terra természetvédelmi parkot. Az erdő nőtt, a fotós gyógyult, és ismét dolgozni kezdett, ekkor fogott bele az  emberi kéztől még érintetlen földi tájak fényképezésébe. A film utolsó része ennek a gyönyörű vallomásnak a pillanatait hozza, paradox (vagy mégis inkább természetes) módon ugyanolyan tömény szépséget közvetítve, mint ami korábban az éhezést, tömeges halált megjelenítő fotókon is megdöbbenti a nézőt. Így, ezzel emeli ki Wenders is figyelmünket a szörnyűségek közül, és tapasztja eggyé a két végletet. A film záróképei nem egy nehezen védhető harmóniához jutnak el, hanem az elfogadás, a megértés, a közösen lakott bolygó ritkán megtapasztalt élményéhez.

 

Götz Eszter, Mancs

Ecce Homo

2015. március 12.

Sebastiao Salgado a bolygó legszörnyűbb és legérdekesebb területeit fotózta végig az éhező Afrikától Galápagosig. Wim Wenders A Föld sójában ismét egy rendkívüli művészt és életutat mutat be, ám az Oscar-jelölt dokumentumfilm sokkal több, mint egyszerű portré. 

Wim Wenders olyan kivételes alkotó, aki a játékfilm (Párizs, Texas, Berlin felett az ég) és a dokumentumfilm területén egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújt: készített már filmet nyugdíjas kubai zenészek újrafelfedezéséről (Buena Vista Social Club), a kortárs táncot forradalmasító német táncos-koreográfusról (Pina), a zene és a tánc után pedig most egy újabb művészeti ág, a fotográfia rejtett titkaiba pillanthatunk be. A Föld sója sok erényét megismétli a két leghíresebb korábbi dokumentumfilmnek, mégis teljesen más. Igaz, a Buena Vista sem csak a zenéről, hanem Kuba egész múltjáról-jelenéről szólt, a Pinából pedig egy művészetfilozófián keresztül magát a tánc lényegét is megérthettük, Sebastiao Salgado életművéből – figyelem, nagy szavak következnek – az egész emberiség története kibontakozik.

Wenders ezúttal sem éri be annyival, hogy az erős téma vigye el a hátán a filmet: Salgado expresszív, önmagukban is letaglózó fényképei köré olyan filmes hátteret teremt, amely két órára folyamatosan a vászonra szegezi a tekintetet. A fotográfus életútját több különböző szólam segítségével ábrázolja: a megszólalók (Wenders, illetve Salgado apja, fia és felesége) ugyanolyan érzékeny, tényszerű vagy filozofikus vallomásokat tesznek a művészről, amilyeneket ő maga is mond a képeihez. A zörejekkel dramatizált fotók önálló életre kelnek, a szívszorító történetek beszippantanak: egy grandiózus emberiségköltemény bontakozik ki, ami hihetetlenül komplex élményt nyújt. Eközben az alkotók olykor – feloldásként – a fotó és film médiuma közti átjárhatóságra és különbségre is rájátszanak: a fotók megelevenednek, a film fényképpé dermed, a két művész egymást fényképezi. (Hiszen mellesleg Wenders maga is hobbifotós, igaz, gyökeresen más stílusú, mint Salgado.)

A játékidő legnagyobb részében természetesen a brazil művész képeit látjuk, de a kronologikusan sorakozó múltbéli projektek jó ritmusban váltakoznak a jelen eseményeivel: itt kap szerepet Wenders társrendezője, Juliano Ribeiro Salgado, a fotós fia, akinek célja, hogy negyven év után végre valóban megismerje édesapját. Így a legderűsebb részekben Sebastiaót munka közben láthatjuk valahol Szibériában, amint rozmárokat próbál fotózni, nyomában az egész stábbal. A film személyes hangvételét Wenders kommentárjai is felerősítik: magára vállalja a narráció egy részét, mely gyakran személyes reflexiókat is tartalmaz – ez azonban egyáltalán nem zavaró, inkább közelebb hozza filmje tárgyát a nézőkhöz.

Salgado valóban elképesztő helyeket járt be élete során, az ott tapasztalt embertelen (vagyis: nagyon emberi) körülményeket pedig döbbenetes képeken adja vissza. Célja nem más, mint az emberiség, sőt az egész élővilág működésének megértése, amelyhez jó érzékkel választ fókuszpontokat: tematikus albumjai nem „csak” brutális képek gyűjteményei, hanem mindig egy konkrét kérdést járnak körül – a brazil aranybányák vagy az etióp menekülttáborok feltárása pedig bőségesen megadja a választ. A hatalmas, lenyűgöző és elborzasztó panorámát csak bibliai hasonlatokkal közelíthetjük meg, ahogy ezt jó érzékkel maga Salgado is megteszi. Elgondolkodtató? Nem kérdés. Wim Wenders a személyében ismét egy különleges, nem kellően (el)ismert alanyt talált, akiről szinte tökéletes filmet alkotott – egyedül a társadalmi felelősségvállalást túlpörgető, didaktikus befejező felirat tűnik feleslegesnek: egy kicsit is érzékeny néző magától is levonhatja ugyanezeket a tanulságokat.

Gyöngyösi Lilla

A szenvedés esztétikája?

2014. december 11.

Wenders már korábban is készített művészekről filmet (Buena Vista Social Club, Pina Bausch), legújabb munkája, A föld sója pedig egyszerre dokumentumfilm, portréfilm, életmű-bemutató, amelyben a braziliai Sebastião Salgadóval, a világhírű fotográfussal és az általa rözgített, konzervált, fényképpé merevített világgal – többnyire a szenvedés világával – ismerkedhet meg a néző.

Wenders az intermedialitás lehetőségével élve vitte filmre Salgado fotóit, ami önmagában véve sem kis vállalkozás, hiszen az unalom csapdájába is eshetett volna, azonban mesteri módon – a megszokott wendersi igényességgel és odafigyeléssel – hidalta át az öncélú albumszerűséget, anélkül hogy átlépjen egy kísérleti dimenzióba, ahol a dokumentumfilm aranyszabályait átértelmezhette volna.

Sebastião Salgado azon fotósok közé tartozik, akiknek a képei híresebbek lettek, mint ők maguk. A föld sójában a fotóst is látjuk, az embert, aki mesél, magyaráz, aki kiegészíti a képeket, aláfesti élményeivel, történeteivel, filozofikus gondolataival. Többször is hangsúlyozza, hogy az igazság nem létezik, csak annak bizonyos változatai, egyéni változatai. Saját fotói is csak egy ilyen személyes igazság-, valóságképet kínálnak fel, ezzel mintegy ellenpontozva a mindenkori fénykép objektív értékét. Wenders filmje hódolat, tiszteletadás, hommage a Mester előtt (maga a rendező nyilatkozta úgy egy interjúban, hogy ez a film egy szerelmi vallomás). Az idén Cannes-ban nagy ovációval (az Un certain regard különdíja) fogadott Wenders-film magját, súlypontját az a fotómontázs képezi, amely értékét és hatását tekintve önálló alkotásnak is tekinthető és egy kicsit kiszakad a dokumentarista szerkesztésből, s amely mintegy a film biblikus címválasztásának egy kérdőjeles folytatása is lehetne, mert ha az ember a föld sója és ilyen borzalmakra képes, akkor miféle jövő várhat reá?

Utolsó könyvében, A szenvedés képeiben Susan Sontag utal arra, hogy a szenvedés képei sokfélék lehetnek, legtöbbjük nem módosítja a néző közömbösség-állapotát, vannak olyanok azonban, amelyek felébresztenek, ébren tartanak, elgondolkodtatnak és nem hagynak nyugton. Ebbe az utóbbi kategóriába tartozik Salgado számos fotója: többek között a Serra Pelada-i aranybányában dolgozókról készített képek aligha törlődnek vagy törölhetőek emlékezetükből. Akárcsak Salgado fekete-fehér fotói, Wenders filmje is a szépség jegyében készült, a tartalmi vonatkozások mellett nagyon erős hatása van a beállításoknak, a fényviszonyoknak, az arányoknak, a fekete és fehér árnyalatvilágának, a sokféle szürkének. Amíg a fotós a megállított pillanat erejével tud hatni, a filmes a montázs tér-idő kollázsával zsonglőrködhet, így lett Wenders filmje egy esztétikai kísérlet, ahol a fotók üzenete sokszor másodlagossá válik, és a szépség, az esztétikum monumentalitása válik lenyűgözővé, főként moziban, szélesvásznon. A végeredmény: a szenvedés esztétikája.

Azonban beszélhetünk-e a szenvedés szépségéről? Vagy pontosabban a szenvedésről készített kép szépségéről? Mi az, ami hat, a csodálatos fotó, vagy mindaz, amit ábrázol és ami mögötte van? Minden bizonnyal mindkettő. Hiszen aligha kapná fel bárki is a fejét egy olyan fotó láttán, amely egy háború jelentéktelen részletét, rossz beállítással, ügyetlenül mutatja be. A fotósnak meg kell ragadnia azt a pillanatot, amely sűrítménye egy egész történetnek és amely valamilyen módon szimbólumértéket kap a történetből, az eseménysorból, az időből és a helyhez kötöttségből kiragadva. És természetesen a média és a néző együttes rábólintására is szükség van ahhoz, hogy egy-egy fotó körbejárhassa a világot. Salgado és fotói ismertségéhez, népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult Wim Wenders is.

A fájdalom, a szükség, a szenvedés, a halál jelenti a salgadói fotók alapirányultságát, tematikáját: flusseri terminológiával élve, vadászatát (Flusser megfogalmazásában a fényképezés gesztusa voltaképpen egyfajta vadászmozdulat: célja rabul ejteni, elejteni a pillanatot, megragadni a folyton változó élet egy darabkáját). Wenders korábbi filmjeiben, A dolgok állásában vagy a Palermo Shootingban a vadászat hátborzongató pillanatait is láthatjuk a mozgókép segítségével, amikor Munro, a rendező a kamerával mint fegyverrel harcol, vagy Finn, a fotós megpróbálja lefényképezni a halált. A föld sója ezekhez képest elsősorban a trófeákat mutatja, így csak a felszínen találkozunk azzal a gondolattal –  a szenvedés esztétizálásának és a dokumentumfilm bemutató és kevésbé elemző jellegének köszönhetően – amit Hajas Tibor már a 70-es évek végén megfogalmazott: a fotó a 20. (21.) század halotti kultusza.

Fám Erika

Az ember veszélyes vadállat

2015. március 30.

Érdekes, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek német későmodern filmjének („újfilm”) legendás alkotói, Werner Herzog és Wim Wenders idősebb korukra a fajsúlyos kérdéseket feszegető nagyjátékfilmek mellett nem kevésbé mélyenszántó dokumentumfilmek felé fordultak (Találkozások a világ végén, Pina). Mindkét szerző korábbi életművéhez híven és a kortárs trendeknek megfelelően erősen személyes hangvételben beszél témájáról: a film „tárgya” mellett ahhoz fűződő viszonyuk is megjelenik a képeken. Ezt az izgalmas performatív dokumentumfilmes trendet folytatja Wim WendersA Föld sójában is. Így a többszörösen rétegzett, eklektikus alkotásból nemcsak a 20. század borzalmait és a természet szépségeit, illetve az ezeket fotózó híres brazil művészt, Sebastião Salgadót, hanem a német filmest is megismerhetjük.

Salgado földbirtokos apja nyomására közgazdásznak tanult, és harmincéves koráig ebben a körben is tevékenykedett. 1973-ban fordulat állt be életében, feleségével elkezdett profi fotográfiához szükséges eszközöket vásárolni. Álma, hogy fotográfus lehessen, valóra vált, később különböző nemzetközi fotóügynökségek szerződtetették. Különféle projektjei, fotósorozatai („A másik Amerika”, „Sahel”, „Munkások”, „Migráció”, „Genezis”) szociális érzékenységéről, mély humanizmusáról, természetszeretetéről árulkodnak. Salgado hivatásává vált a Föld különleges kultúráinak bemutatása, a világ figyelemének felhívása a fejlődő országokban élők sorsára (híressé váltak például a brazil Serra Pelada aranybányáról készült képei). Salgadót Afrika népeinek fájdalmai annyira megviselték, hogy Ruanda borzalmait tapasztalva testileg-lelkileg beteg lett, és tézisévé vált, hogy az ember veszélyes vadállat. Ezért a 2001 óta az UNICEF nagyköveteként tevékenykedő művész egy évtizede az ember helyett a természettel, a bibliai Genezis állapotát visszaidéző tájak és élőlények fotografálásával foglalkozik.

A fotográfus fiának − és Wenders társrendezőjének −, Julio Ribeiro Salgadónak a szavaiból azért némi keserűség érződik ki apját illetően, amikor arról vall, hogy A Föld sóját azért készítette, hogy jobban megismerje a születése óta állandóan távol levő művészt és művészetét. Az elkötelezett, társadalmilag érzékeny alkotó a Föld minden táján jelen van, rengeteget utazik annak érdekében, hogy képviselje az Embert és a Természetet. Elsősorban művész, és csak másodsorban családapa. Ennyiben a film témájává válik a művész drámája is: küldetése és magánemberi léte közti feszültség.

Az alkotók rendkívül stílusosan, jó érzékkel rakják össze Salgado hatalmas életművét.  Könnyen érhetné őket az a vád, hogy filmjük tulajdonképpen diavetítés, mert a témából adódóan főszerepet kapnak a művész állóképei, fotói. Ám ahogy az aranybányák nyomora, a dél-amerikai törzsek mindennapjai, a kuvaiti olajkatasztrófa képei vagy a ruandai borzalmak fotói feltűnnek a vásznon, rögtön eloszlanak az aggályaink. Wendersék úgy képesek fotókkal mesélni − a hozzájuk kapcsolódó zene és hangok segítségével −, hogy az állóképek szinte önálló mozgóképekké válnak a vásznon és az agyunkban.

A Föld sója emellett többszörösen rétegezett. Egyfelől többféle médiumot ütköztet: a szuggesztív fekete-fehér képek mellett természetesen feltűnnek színes mozgóképek és archív felvételek is (amelyeket például Sebastião Salgado készített). Másfelől Salgado interjúalanyként és narrátorként is jelen van, vagyis dokumentum és líra ütközik − minthogy a fotográfus monológjai költőiek, elégikusak és filozofikusak. A klasszikus „beszélő fejes” és a posztmodern, performatív dokumentumfilmforma is jelen van: láthatunk természetfilmekre jellemző jeleneteket (rozmárfotózás), megszólal Sebastião Salgado édesapja, de persze a film jelentős hányadában a művész alkotásaié a főszerep. Mindemellett még egy önreflexív poén is elcsattan: Salgado belenéz a kamerába, és lefotózza Wenderséket – amely képet a következő beállításban láthatjuk is, így láthatóvá válik a „negyedik fal”.

A Föld sója rendkívüli érzékenységgel megalkotott művészi pályakép egy rendkívül érzékeny művészről és képeiről. Senkit ne riasszon el, hogy a játékidő jelentős hányadában állóképeket látunk, mert Wim Wenders és alkotótársa kitettek magukért, Sebastião Salgado remekművei a szó szoros értelmében életre kelnek a vásznon. Kihagyhatatlan élmény.

Pontszám: 9/10

Benke Attila

szerz

Ha két rendkívüli ember találkozik, fantasztikus dolgok jöhetnek létre. Így volt ez akkor is, amikor Wim Wenders német filmrendező rájött, hogy a brazil származású fotós, Sebastião Salgado nemcsak fényképezni tud megindítóan, hanem beszélni is. Moziba a legtöbbször azért megyünk, mert szórakozni, kikapcsolódni vágyunk. A Föld sója legalább kétórás, a szó megszokott értelmében semmiképpen sem szórakoztató dokumentumfilm. A világ legsúlyosabb kérdéseit veti fel, például azt, hogy milyen is az ember.

Salgado tömören és drasztikusan fogalmaz: „Mi, emberek szörnyű állatok vagyunk. Történelmünk háborúk története. Egy véget nem érő történet. Egy elmebaj meséje.” Súlyos mondatok. A kilencvenes években a ruandai népirtás és a délszláv háború szörnyűségei adtak okot a megjegyzésekre.
Tavasz óta láthatjuk a mozikban az Oscar-díjra jelölt portréfilmet korunk kétségkívül egyik legjelentősebb fotósáról, aki a világ válságövezeteiben fényképezett negyven éven át. Képei brutálisabbak, mint egy haditudósító fotói, megfogalmazásai pedig szentenciaként hatnak a nézőre. A film jó részében csak az ő arcát látjuk, azt is csak szűk kivágásban. A filmesek elkísérik kalandos útjain, láthatjuk munka közben, amint teleobjektívjével egy magas hegyre mászik fel éppen, és halljuk, amint lenyomja fényképezőgépén az exponálógombot.
Sebastião Ribeiro Salgado 1944-ben született a brazíliai Minas Gerais tartomány Aimorés nevű városában, hatodikként, mint az egyetlen fiú egy nyolcgyermekes családban. Egyetemi éveit São Paulóban töltötte, ahol közgazdászként szerzett diplomát. Miután megnősült, feleségével Párizsba költöztek, az időközben kitört brazíliai katonai diktatúra elől. Salgado közgazdászként a Nemzetközi Kávészervezetnek kezdett dolgozni, és a Világbank megbízásából többször is járt Afrikában. Amikor visszatért Ruandából, ráébredt, hogy ott készített képei fontosabbak neki, mint a gazdasági jelentések. Már harmincéves volt, amikor elhatározta, hogy fotós lesz. „Mikor bejelentettem döntésemet, a főnököm azt mondta, hogy én vagyok a leghülyébb ember a földön. Szerinte én lehettem volna Brazília következő pénzügyminisztere, erre én inkább beállok a fotósok végeláthatatlan sorába.”
Első komoly vállalkozása munkásokról szólt; Workers címmel jelent meg albumban. Megörökítette a kétkezi munkát végző embereket a világ különböző tájain, Dél-Afrikától a kuvaiti olajmezőkig. Ebből a sorozatból a talán legfantasztikusabb képek egy brazíliai aranybánya elképesztő körülményeit mutatják be. „Mikor a szélére értem annak a hatalmas lyuknak, egy pillanat alatt bontakozott ki az emberiség történelme előttem. A piramisok építése, Bábel tornya, Salamon király bányái.” Emberek százai, mint a hangyák, hátukon hátizsákkal másznak le létrákon a föld mélyére, arany után kutatva, s mindezt önkéntesen. Mintha csak az ókorból léptek volna elő. Csakugyan olyanok, mint az egykori rabszolgák lehettek.
Salgado következő projektje az Exodus volt: ekkor a tömeges népvándorlásokat örökítette meg. Felesége mindenben támogatta, albumait is ő tervezte. Amíg a fotós a világ különböző pontjain fényképezett éhező gyerekeket, háborús menekülteket, addig felesége otthon nevelte két fiukat, akik közül a fiatalabbik Down-szindrómával született. Akkoriban zajlott a délszláv és a ruandai háború, s Salgado az Exodus fotózása során pokoli események középpontjában találta magát. Különösen a ruandai népirtás hatott rá súlyosan. Szellemileg és testileg is kezdett leépülni, bőrét fekélyek és gyulladások lepték el, megmagyarázhatatlan vérzések gyötörték. „Egy francia orvos barátomat kértem, hogy nézzen meg. Egy hosszú vizsgálatot követően azt mondta, hogy ugyan teljesen egészséges vagyok, még- is haldoklom. Annyi halált és szenvedést láttam, hogy feladtam az emberiségbe és az életbe vetett hitemet. Akkor úgy döntöttem, nem fotózom többet.”
Úgy tűnt, nincs kiút. A moziban nézőként azt hittem, itt a vég, nem lesz „csattanó”. De nem így történt. Salgado elhatározta, új életet kezd, s ehhez a legjobbkor jött szülei döntése, hogy fiukra hagyják a családi farmot Brazíliában. A hajdan sűrű erdővel borított terület idővel sivataggá vált. Ahogy apja elmeséli a filmben, kénytelen volt kivágni a fákat, eltűnt a vidékről a víz és az állatok is. A korábban élettől nyüzsgő dombok kopár, halott tájjá változtak. A hű társ, Salgado felesége most is férje mellett állt. Ő mondta, hogy az egykori burjánzó életet talán vissza lehetne hozni, és az elképzelés bevált. Két évtizedes munka gyümölcseként, két és fél millió facsemetével ma újra lüktető őserdő terül el a kopár dombok helyén.
A fotós kedve is visszatért, újra dolgozni kezdett. 2004-ben Genezis címmel jelent meg új albuma, amely nemcsak az emberekről, hanem a Föld állatairól is szól, bennszülöttekről, az Amazonas eddig még érintetlen törzseiről. Ide fia, Juliano is elkísérte, aki szintén részt vett a portréfilm munkálataiban, és apja korábbi nagy utazásai miatt elhanyagolt kapcsolatuk is helyreállt.
Sebastião Salgado sokat látott ember. A szenvedés, a nélkülözés, a kilátástalanság negatív élménye mégsem ölte ki belőle a lelket, megmaradt benne a hit és a remény az emberiség jövőjében.

 

Mészáros Ákos