Azok a bizonyos gombok és a titok – ballagás a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban

A Pannonhalmán kapott törődés, a közös élmények és imádkozások, a megélt veszteségek mind egy-egy bekapcsolt vagy épp leszakadt gomb egy láthatatlan, de annál fontosabb ruhán, amelyet ballogó diákjaink az elmúlt években magukra öltöttek. „Voltak gombok, amiket magamtól nem tudtam, vagy nem akartam bekapcsolni, ezért megtették helyettem. Volt, aki szigorral és keményen, és volt, aki atyai vagy a nyelv- és zenetanárnők esetében szinte anyai gyengédséggel. Most ezért nagyon hálás vagyok” – mondta búcsúbeszédében a XII. A osztály diákja, Szabó Jónás a Pannonhalmi Bencés Gimnázium ballagásán, 2022. május 1-jén. Képek itt, a beszámoló alább olvasható.

Társaik és tanáraik néma sorfala között, énekelve járták be a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumot végzős diákjaink. Az iskola zászlóját legelöl hordozva, kezükben egy szál fehér szegfűt szorongatva léptek ki az oroszlános kapun, hogy a macskakövön végigsétálva a Szent Márton-bazilika előtt megállva búcsúzzanak.

„Az elmúlt hat évben Pannonhalmán rengeteg gombot begomboltam. Emlékszem, mikor első nap elindultam otthonról édesanyámmal, és teljesen nyitott ingben érkeztem meg ide” – kezdte beszédét Szabó Jónás. Mint mondta épp a lázadó korszakát élte, és ezért is jött Pannonhalmára. „Azt hiszem, Honvéd tanár úr első mondata ez lehetett hozzám: »Szia Jónás, gombold be az inged!« És talán akkor gomboltam be az elsőt” – idézte fel. Ezt pedig számos újabb gomb követte: amikor először imádkoztak körben, az osztálytársakkal kézen fogva, majd az első mozin, rekollekción és misén, amelyre öltönyben mentek. Mint mondta, az évek alatt szépen, lassan egyre jobban „begombolkozott.”

„Volt, amikor nem értettem, miért foglalkozik mindenki a ruháimmal. Volt, mikor sértve éreztem magam, vagy elegem lett. Megesett, hogy nem értettem egyet, és ellenálltam, vagy menekülőutakat kerestem. Általában ez nem használt. Túl fontos volt mindenkinek, mit csinálok magammal” – tette hozzá. Majd a következő emlék felidézésekor a nevetés halk moraja futott végig a jelenlévőkön: „Kilencedik osztályban például Henrik atya rám akadt dohányzás közben, akkor azért nagyon be lettem gombolva.”

Ahogy azt Jónás hangsúlyozta, mindannyian más „ruhában” érkeztek Pannonhalmára, rengeteg nehézséggel és kihívással. Más ajándékot kaptak, másvalaki segített nekik, más utat jártak be, de mindannyian büszke, pannonhalmi bencés diákként ballagnak el, még akkor is, ha útközben egy-egy gomb leszakadt, és senki nem varrta vissza azokat. Ahogy máshol, úgy Pannonhalmán sincs garancia életre szóló barátságokra, de van mire építeni ezeket. Itt sem történnek nagyobb csodák, mint más gimnáziumban, és az üdvösség sem jár búcsúajándékként, de itt, ahol körben, kézen fogva imádkozott az osztálytársaival, kicsit megtapasztalhatta, milyen is lehet – fejtette ki.

„Nem tudhatom, mi vár rám a falakon kívül, de pár nap múlva, ha kilépek a kapun, tudni fogom, hogy engem itt szerettek” – mondta. Végül hozzátette: „Tudni fogom, hogy eléggé begombolkoztam, és hogy olyan ruha van rajtam, ami meg tud óvni az élet viharaitól.”

A ballagáson pedig egy újabb gomb kapcsolódott be ezen a láthatatlan ruhán, amikor Albin atya megosztott a fiúkkal egy utolsó titkot. „Egyetlen dolog maradt így a végére, amit szeretnék ma elmondani neked. Persze, hogy vége lenne, ebben én nem hiszek. Nekünk keresztényeknek, nincs igazából olyan, hogy vége. Mi a végtelenben hiszünk. Azt lélegezzük be, azon járnak a lépteink, a végtelenben veszünk el, és ott találunk igazán magunkra.” Majd így folytatta: „Ez a mondat csak ennyi: Nélküled ez így nem ment volna. Lehetnék drámaibb, és azt mondhatnám, nélküled nem lenne iskola, nélküled nem lenne Pannonhalma. Dehogynem! Csak nem ilyen. Nem pont ilyen, ami a valóság, amit szeretünk, ami a jövőnk alapja. Kellettél ide Pannonhalmára, ebbe a közösségbe, pont most és pont ennyi időre.”

Az igazgató a kételyekről is beszélt, amikor felmerült valakiben, hogy miért is van itt Pannonhalmán. Ahogy azt leszögezte ezeknél a kérdéseknél, nem is a válasz a fontos, hanem hogy rájövünk, a másiknak valójában az számít, hogy ott vagyunk-e vagy sem. A legtöbbször csak ez a jelenlét a fontos, és mellékes az is, hogy épp mit teszünk. „Most sem az a fontos, hogy mit csinálsz. Állsz egy sorban, a többiekkel, és nem is tudod, soha fel nem tudod fogni azt, hogy mennyire fontos ez a sor, hogy most itt vagy, együtt az osztály. Álltok, és ez a sor nélküled nem lenne. Kellesz hozzá! És kell hozzá az elmúlt idő, mindennel együtt. Nem is az, ami történt, hanem, hogy ez, mindez közös.”

Bár voltak mulasztások, hibák és akadtak elszalasztott lehetőségek is az évek alatt, mégis az a fontos, hogy újra és újra képesek voltak a másik mellé szegődni – hangsúlyozta. Keresztényként ugyanis nem az eltévedésben, hanem az újra visszatalálásban hiszünk. Sokan nem tapasztalhatják meg négy vagy hat év eltévedéseinek és visszatalálásainak örömét – magyarázta Albin atya, majd hozzátette: „De ti, ezt lélegeztétek be, ezen jártak lépteitek, ebben vesztetek el, és ebben találtatok vissza.” Ez a sor, a jelenlét és a közösség pedig kötelez, és küldetést ad. Olyat, amit elfelejteni nem tudunk, elfáradhatunk benne, és abba is hagyhatjuk, de éppen akkor kötelez a leginkább, hogy újrakezdjük. „A másik elé állni, sort alkotni, közösséget, otthont építeni – országot és hazát – szükség van rád! Nélküled nem megy!” – zárta beszédét.

A ballagás végén végzőseink, tanáraikkal, társaikkal, a szerzetesközösséggel valamint szeretteikkel együtt bevonultak a Szent Márton-bazilikába, ahol együtt imádkoztak, és adtak hálát. Majd az addig féltve őrzött fehér szegfűket az oltárra helyezve hagyták el a templomot „begombolkozva”, és a titokkal, amely Pannonhalma és minden közösség lényegéhez hozzá tartozik.